Elköszönni Tőletek? Soha!
Valahol szembejön egy szimpatikus hozzászólásom… vagy meglátsz egy ajánlást… vagy ajánlott valaki, aki már végighallgatta egy szertartásomat… vagy működik a SEO és feldobott a Google, amikor beütötted: szertartásvezető :D … aztán rákattintasz az oldalamra a facebookon… a honlapomra, és valami megfogott benne… Igaz Igen… és egyszer csak villog az értesítés a telefonomon: „Új kapcsolati űrlap érkezett”. Nos, így kezdődik a mi kis hármasunk mikroszerelme. 😊 Mert ez nekem igenis az! Minden alkalommal! Aztán megírom nektek, hogy működök ebben a csodálatos univerzumban, és ha ezzel is tudtok azonosulni, akkor aláírjuk a szerződést, és kezdetét veszi az utazásunk.
Az első találkozó Veletek mindig pont olyan izgalmas, mint mikor 17 évesen 5 váltás postai levelezés után elmentem az első randevúmra. Már van egy kép a fejemben Rólatok, ahogy nektek is rólam, mégis teljesen ismeretlenek vagyunk egymás számára. Ez legalább 2 percig el is tart, és aztán megérkezünk egy könyvtárba, két fimon, bőrborítású izgalmas könyvvel…TI vagytok azok! Én pedig elkezdem olvasni, és a végére minden alkalommal összeér a két történet. Vagány nem? 😊
Kedvenc pillanataim az első találkozókról azok, amikor a sorok közt olyan fejezeteket találok, amit még ti sem olvastatok egymásról. Pl.: „Téééényleg? Ez volt a kedvenc játékod? Ezt eddig soha nem mondtad…” vagy: „Angyalkának hívott a nagyid? De édes!”
Aztán eltelik másfél-két óra, lesz egy ugyanilyen hosszú hanganyagom, vagy 10 oldalnyi jegyzetem, és úgy állunk fel az asztaltól, mintha gyermekkorotok óta ismernélek benneteket. Ez hatalmas bizalom részetekről, amit nekem, felelősséggel kell kezelnem.
Aztán hazamegyek, és elteszem a jegyzeteket. Hagyom pár napig, hogy megérjen bennem, de közben persze már legalább 10 féle verzió megszületik a fejemben a szertartásotokról. Majd egy csendes vasárnap előveszem a papírkáimat, választok egy finom zenét, és újraélem, hallgatom a már ismerős történetet. Közben pedig emlékszem rá, hogy melyek voltak azok a mondatok, amikor össze-össze néztetek, megsimogattátok egymás kezét, vagy épp felnevettetek. …és mosolygok. Eddigre persze már réges-rég megkedveltelek mindkettőtöket... TI vagytok a kedvenc párom, tehát tökéletesnek kell lennie. Az első sortól az utolsóig! És megszületik. A TI mesétek.
Hogy az elkövetkező hetekben, adott esetben hónapokban hányszor írom át, hányszor pontosítom, vagy cserélek ki, szépítek meg egy nem tetsző mondatot, bekezdést, azt most hagyjuk. Sokszor. :D
Közeledik a nagy nap, és valahogy azt vesszük észre, hogy egyre többet beszélünk. Mindenről. A forgatókönyvről, a sütikről, a köszönő ajándékról, a tortától, a zenékről, az örömanya aggályairól, a DJ-ről, a koszorúslányok összeveszéséről. Képeket kapok a hivatalos aláírásotokról, amiket imádok! Ti észre sem veszitek, de úgy beszéltek egymással a közös chatben, mintha ott sem lennék, mert befogadtatok. A titkok őrzője lettem, és imádom ezt a szerepet! Az esküvő előtti utolsó héten (hivatalos parahét) automatikusan nyújtom a jobb vállam, és fogadok-adok bármilyen mennyiségben öleléseket. Nyugi van, Veletek vagyok! Nem lesz semmi baj, minden csodás lesz!
…és eljön a nagy nap, megjelentek előttem, egész eddigi életetek legjobb formájában, gyönyörűen, csillogó szemekkel, és hirtelen valóság lesz a két könyvből összegyúrt történet. A szülők, a nagyszülők, akikről eddig csak meséltetek, most ott ülnek az első sorban, elengedésre készen (vagy nem készen… 😊) könnyes szemekkel. A mesétek egy selyemszalaggal van gondosan átkötve, és TI faljátok a sorait. Mintha meglepetés lenne, pedig már átéltétek egyszer, hiszen a TI mesétek… Mégis ott, és akkor, azon a különleges napon, amikor még a madarak is nektek csiripelnek, ez az egész valahogy olyan, mint egy varázslat, miközben arra a fél órára megszűnik a külvilág.
A sok kedvenc pillanatom egyike, mikor a szertartás végén elkísérhetlek benneteket házasságotok első lépéseire. A zene hangos, a taps még hangosabb, a nagybácsi füttye a leghangosabb… majd előre engedlek benneteket, Ti pedig felszabadultan, szerelmesen, hittel és reménnyel teli elindultok…s hallani máris a közelből: „Éljen az Ifjú Pár!”
… én pedig észrevétlenül elillanok.
Nem köszönök el. Soha nem köszönök el! Tőletek? Elköszönni? Miután kezembe adtátok a szerelmeteket, és megkedveltelek benneteket? SOHA! Remélem, találkozunk még!
Nem sokkal később hazaérek a családomhoz, egy hatalmas szeretetgombóccal körbevéve, és azt mondom a férjemnek: „Ők voltak a kedvenc párom!” Ő pedig csak mosolyog…: „Minden héten ezt mondod.”.
…aztán felkerül a polcra a szívetek egy kis darabja, amit tőletek kaptam, és amire ha ránézek, mindig eszembe fog jutni a TI könyvetek.
Szeretettel:
Az Igaz Igenetek!
Schmitthoffer Tünde